Ezért is örültem annak, hogy a kizárólag az általános iskola és a gimnázium határmezsgyéjén botladozó serdülőkön kívül most már a meglettebb urakra és hölgyekre is gondoltak, és a bő gatyát meg a khaki pólót felváltotta a skótkockás szoknya, a kis fekete ruha és a farmerrel hordott póló - egyszóval Avril tehetségén kívül immár nőiességével is hathat a közönségére.

A meglettebb urakat és hölgyeket - amilyen én is vagyok - nem véletlenül említettem, ugyanis a dalok mindegyike a rockzene fénykorának sémáját követi: verse - (verse) - refrén - verse - refrén - híd - refrén - refrén variáció (csupán a hard rockban elhagyhatatlan szóló hiányzik), s ebből következően nosztalgikus hangulatával, mintegy tudat alatt próbálja megfogni a potenciális rajongókat.
A jól bevált sablon mellé persze zeneszerzői lelemény és professzionális előadás is szükségeltetik, máskülönben sem Avril, sem a kiadó nem számíthatna átütő sikerre.

És a talentumon kívül éppen az invenció meg a professzionalitás emeli ki az Under My Skint a többi hasonló kísérlet közül. A hangszeresek minden hangot tökélyre vitt technikával szólaltatnak meg, még ha nem is Paganinit megszégyenítő futamokról van szó, a vokális részek pedig gyönyörűen felépített, izgalmas harmóniákban olvadnak össze az instrumentumokkal.

A komponisták - Avril mellett elsősorban Evan Taubenfeld és Chantal Kreviazuk - ügyeltek rá, hogy még a „Fall To Pieces”-hez hasonló, kissé unalmasabb nótákba is kerüljön legalább egy zeneileg kiemelkedő pillanat, és az albumot záró „Slipped Away” se váljon nyálas nagypapa-siratóvá.
A számok többsége így kifejezetten kellemes, jó értelemben vett slágerzene, és valahol éppen az a szimpatikus nekem Avrilben, hogy felvállalja a popularitást. És ami a legfontosabb: mérhetetlen zsenialitás kell ahhoz, hogy a punk erősen korlátozott dallam- és harmóniakészletéből épkézláb, ütős slágereket gyártson valaki!

Márpedig a punk Avril zenéjének alapja, amit a „Freak Out” gitárriffje, a középgyors „Who Knows”, az Üvegtörők hangulatát idéző „Forgotten”, no meg a lendületes „He Wasn’t” is bizonyít, mely utóbbi nóta az album három legkiemelkedőbb számának sorát nyitja meg. Ezek közül személyes kedvencem a „He Wasn’t”-ra rögtön következő „How Does It Feel”, ahol a hídban Avril hangja mintha az ír Sinead O’Connoréra emlékeztetne.

Már csak az a kérdés, mi lesz Avrillel, ha kinövi a bakfis-szerepet, és komoly nőként kell kiállnia a színpadra vagy a stúdiók mikrofonjai elé? De nem féltem őt, mert tehetsége és adottságai fényes karrierre predesztinálják, és ha nem csinál valami meggondolatlanságot, akár a rockzene Madonnája is válhat belőle.