A külcsín ugyan összességében nem jött be, hiszen kinőttem már a mindenároni lázadásból és a polgárpukkasztó, jelen esetben bő gatyás, deszkás fazonnal együtt járó lázadó viselkedés majmolásából, sőt, akár az elfogadásából is, a slágeresen kemény, főként a punkból kinőtt, annak elemeiből összerakott zene mindenért kárpótolt.

A számok Suzanne Vega jellegzetesen észak-amerikai, akusztikus gitárra épülő folk balladáinak, a hazánkban alig ismert Poe - nem a költő, író és kritikus Edgar Allan - alternatív kísérleteinek, és Avril honleánytársa, Alanis Morissette feminista hévtől telített önkifejező dalainak elegyei, melyekben a modern, huszonegyedik századi serdülők örömeit és gondjait szólaltatja meg egy szeretnivaló bakfishang.

Bár nehéz kiemelni bármit is a sok remekbe sikeredett nóta közül, mindenképp említésre méltó a háromnegyedes, hatnyolcados nóták szokatlanul nagyarányú jelenléte. Nálunk ilyesmit csak blues-dalokban hallhatunk, az angolszász zenészeknek azonban, úgy tűnik, a vérükben lehet a menüett, a keringő és más rokon táncok kellemes lejtésű üteme.
Közülük az „Unwanted” energiával teli, középgyors rocknóta, míg a lemez nekem második legkedvesebb dalát, a lassan hömpölygő „I’m With You”-t csodálatos csellószólam teszi igazán egyedi, megunhatatlan slágerré.

Ha már a slágereknél tartunk, az MTV-ben egy időben állandóan játszott „Complicated” némileg visszafogottabb, alaposabban, ötletesebben meghangszerelt dal, mint amire a botrányosan naiv képsorokkal kísért klipből emlékeztem.
A „Sk8er Boi” a maga lázadó, lázító attitűdjével és sodró ritmusával éppoly erőteljes, mint amilyennek a videó verzió sugallja. Ám úgy hiszem, a gördeszkás fiú punk-balladája csak ál-anarchia, nem a rendszer, az „establishment” valós kritikája, mint annak idején a Clash vagy a Sex Pistols munkái voltak, hanem kamaszkori frusztrációk kitombolása, a visszavágás vágyának kifejezése.

Ugyanily rendkívüli még a „Too Much To Ask” a maga kellemesen feszült disszonanciáival, és az akusztikus gitárokkal kísért, gyorsacska „Tomorrow”, ami a kiváló harmonizálás és a tökéletesen eltalált refrén révén fogja meg az embert. A már említett „I’m With You” mellett a lemez megítélésem szerint másik legkifogástalanabbul megvalósított dala az „Anything But Ordinary” városi balladája.
Habár elsőre akár vontatottnak is tűnhet a szám, a kissé Suzanne Vegát idéző, szépívű és magas refrén minden meghallgatáskor elvarázsol, és mintegy éteri aurába burkolja az egész dalt.

Hogy a Let Go verejtékes munkával kidolgozott, profi alkotás? Na és? Amíg a kilencvenkilenc százaléknyi izzadság mögött ott ragyog a zsenialitáshoz szükséges csöppnyi ihlet, addig ki emelhetne kifogást a Sam Brown egykori sikeréhez fogható nyitány háttérbe húzódó megteremtői, az egyéni és megismételhetetlen hang mögött álló dörzsölt producerek és hangmérnökök ellen? Inkább igyekezzünk átadni magunkat az észak-amerikai kontinens legjobb hagyományait magába olvasztó muzsikának!